Gyakorlatilag én magam is sokak életében töltöm be a mentor szerepet. Az angol órák egy idő után, életvezetési tanácsadásba csapnak át, és ez így van jól szerintem. Kölcsönös bizalom kiépítéséhez ezek a dolgok elengedhetetlenek. Annál is inkább, hisz a reggeli órák során, egy kávé mellett nagyon is jól esik magunkról beszélni, természetesen angolul.

A hétévégén tartottam az első jégtörő beszédemet a Toastmaster Klubban. Hááááát. Hogy is mondjam? A megelőző két hétben ott lebegett a fejem felett ez a megmérettetés. Napokig szemeztem az üres lapokkal. Belső csatát vívtam, hogy ezt most írjam? Adjam ki magamból? Olyasvalamit, amiről életemben nem beszéltem senkinek? Az életemről. Az érzéseimről. Mármint ez életünkről könnyen fecsegünk, ezt csináltam, azt csináltam. De, hogy milyen érzés volt? Arról soha nem esik szó. Hogy éreztem magam ebben a helyzetben, vagy mit okozott nekem az a tapasztalás? Érzésekről nem beszélünk.  A beszédemre való felkészülés rendhagyó volt. Több TED talkot néztem meg, mint valaha: amikor rátaláltam egyre, ami arról szólt, hogy a nyilvános beszéd terápia. Innentől kezdve így éltem meg és a felkészülés egy belső utazás is volt egyben.

A beszédem címe: ” Sosem vagy egyedül!” Egy gyűrű történetét meséli el, ami védelemként szolgált eddig az Életemben. Most ebben a pillanatban leveszem, aztán meglátjuk mi lesz. A beszédhez választani kell egy mentort és egy értékelőt. Mentoromnak olyasvalakit választottam, akire ha ránézek, mindig emlékeztet magamra és a saját utamra. Az első tavaszi délutánon a Margit- szigetnél ültünk össze “konzultációra” ami mély beszélgetéssé alakult, mindkettőnk átlendült az éppen aktuális elakadásán, mert ott akkor kimondtuk: sosem vagy egyedül.

Ha TV-ben valami katasztrófát láttam a mamánál, Ő mindig azt mondta: “Nézd a segítőket!” Egy árvíz után, egy tsunami után. Mindig ott vannak a segítők. Rossz dolgok történhetnek, de ott vannak a segítők.

Választottam egy másik segítőt is a beszédemhez, ő az értékelőm. Régi barátom, és korábban tanítottam angolra. Jól ismerem. Így hát azon sem lepődtem meg, amikor felhívott, és azt mondta nem tud ott lenni a beszédemen. Pedig nekem biztonságot adott volna.  Aztán egy péntek esti telefonbeszélgetéssel felkészített az egészre. Minden a helyére került.  Csak azzal, hogy elmondta: “Normális, amit érzel, minden rendben lesz!”

A beszéd jól sikerült, bennem megnyílt valami utána, most is. Megvolt az első. Jöhet a többi. Azt hiszem, mindig az első a nehéz, az első lépés, az első szó, az első… Utána, ahogy megérzed az ízét, már kergetnéd, hogy bárcsak megint megtörténhetne az első.

Az egész történet kapcsán végig gondoltam ezt a mentor dolgot. Kik a mentorok? Akiktől tanulsz. Akik átlendítenek a nehezén. Az elmúlt hat hónapban sok ilyen segítővel találkoztam. Hála értük, hála értetek, nélkületek nem lennék most itt.

Anya a rendet tanította, és azt, hogyan bánjak a pénzzel. Hogy egy jó alvás csodákra képes és másnap mindig szebb a Világ. A végén a dolgok összeállnak, és minden úgy jó, ahogy van, mert ennek “így kell lennie.”

Ellietől azt tanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy unalmas ruhákba járjunk, és soha ne randizzak egy olyan pasival, akinek kisebb a nadrágmérete mint az enyém. Ellie egyébként a menedzserem volt Londonban, egy divattervező. Saját boltja volt a Nothing Hillen. Mély szeretettel és tisztelettel gondolok rá.

A jóga kapcsán most nagyon sokat tanulok magamról. Egy édes egyensúly megtanulása: meddig tarts meg valamit és mikor engedd el. Önmagam ismerete a világ ismeretéhez vezet.

Talán a múlt év legnagyobb tanulsága  a webunis kurzus felvételekor ért.

https://webuni.hu/kepzes/aktivald-magad-aktivald-az-angolod

Kívülről látni magamat. Ahogy ott állok, és effektíve küzdök saját magammal, hogy túl jussak a félelmeimen. Azon, hogy kiteszem magam. Nagyon nehéz volt. Szerencsére itt is meg kaptam a segítséget, ami átlendített. És, ahogy anyukám mondaná: “Ennek így kellett lennie!”