Az elmúlt másfél hónap nagyon intenzív volt. Sok új esemény történt az életemben, és különböző módszereket használtam annak érdekében, hogy feldolgozzam ezeket, vagy szembenézek az adodó kihívásokkal.

 

Afrika. Egy álom, az én álmom. Hogy eljussak oda és tegyek valamit, kapcsolódjak a kultúrához, növekedjek, tanuljak, lássak érezzek. Pontosan ez történt. Ahogy kapcsolódtam egy fejlődő kultúrához én magam is fejlődtem. Afrika a gyökerek. Bár gyorsan fejlődik, nincs bankkártya használat, nincs wifi. Nincs minden háznál víz, nincs szemétszállítás. Nincs semmi és mégis van minden.

Tanzánia, Zanzibár. Nem éppen a „kontientális Afrika.” Zanzibár keveredik az afrikai hagyományokkal, és a nyugatnak való megfelelési vággyal.

Amikor elmentem beadatni az oltásokat. ( Amiket eredetileg nem akartam, mert a gyógyszergyárak haszonhúzásának érzem, és különbféle elméleteim vannak arról, mi lehet a vakcinákban, amiről mi nem is tudunk.) Ezt a doktornőnek is kifejtettem, ő meg azt mondta, hogy hülye vagyok. És beledobta a vállamba a gennyes agyhártyagyulladás oltást, mintha csak darts táblára célzott volna. Szóval ki lettem kérdezve rendesen: Ugye luxus szállodában szállok meg, szunyogháló az ágy körül, légkondicionáló? Ugye ezek lesznek a körülmények? – kérdezte. Akkor már éreztem, hogy nem mehetek bele, hogy hol és mit fogok csinálni, és kivel.

Persze.- válaszoltam.

Rendesen el lettem látva tanácsokkal, mi a teendő, ha maláriát kapok. Fehívta a figyelmemet, hogy vizet sehol nem ihatok, még fogmosáshoz is palackos vízet kell használnom, semmi smoothie vagy gyümölcslé, semmi jégkocka. (A csapvíztől vérhast lehet kapni.) Nyugi anya, ez ellen is be lettem oltva.

A szállásom a egy Maungani nevű faluban volt, ami a dzsungel közepén egy kis falu. Falu határában banán ültetvények vannak, és kókuszfák. Ez volt a kedvenc bicikli utam, mert a banán levelek pompásak, árnyékot adnak és gyönyörű zöldek. A házak sárból készültek, vagy félig vannak befejezve. A másik véglet a hatalmas villák, amelyek kerítéssel szigetelik el magukat a szomszédoktól, és magasfeszültség védi őket az esetleges illegális betolakodóktól. Az összes ház,amely rendesen be volt fejezve magasfeszültségű árammal bevezetett kerítéssel volt körülvéve. A családok nagyok. Minimum 5 gyerek, megszokott a 8-10. Vallásuk az iszlám. Minden szombaton Korán órákat ad az imám a gyerekeknek.

Amit tanultam.:

Elfogadás.

A vallásból, a kulturális különbségekből,és a tradíciókból adódóan sok olyan jelenséggel találkoztam, amelyek nem teljesen voltak összhangban az én világnézetemmel. Például a lányok helyzete. Szinte gyerekként adják férjhez őket, és onnantól kezdve az a dolguk, hogy gyerekeket szüljenek, és neveljék azokat. Hagyományos értékrend tudom. Tudom, hogy az én nézeteim radikálisak. A legnagyobb kritikám, hogy 18 évesek csupán, tudom, hogy nagyanyáink is így éltek. Tudom, ha ezt olvasod azt gondolod. „Na ezért nem mentél még férjhez.” Arra gondolok, amikor egy tinédzser lánynak nincs más életcélja, nincs más lehetősége,a kitörésből, csak egy férj. Akkor azt mondom, hogy erről beszélni kell. Minden egyes órán elmondtam a lányoknak, hogy tanuljanak. Mert akarnak, mert lelkesek, mert este 7-től fél 9-ig önként jöttek az óráinkra. Elfogadásról beszéltem. A kezdetleges feminista ellenkezésem, vitáim és minden ellenére elfogadtam ezt a helyzetet. Mit jelent? Ez egy számomra idegen kultúra nem tisztem, sé nem is feladatom megváltoztatni több évszázados hagyományt. Hálás vagyok, hogy láthattam. Hálás vagyok, hogy nagyanyáim és dédanyáim imádkoztak értem és ezek az imák még mindig védenek. Hálás vagyok, hogy a családomban fontos érték a tanulás, és az oktatás. Elfogadom, hogy szerencsés vagyok, és jó helyre születtem. Elfogadom, hogy nő vagyok. Elfogadom, hogy független nő vagyok. Elfogadom, hogy független, tanult nő vagyok. Elfogadom, hogy az életemmel, azzal amit csinálok változást hozhatok még a pici afrikai Maungani faluba is.

Nyitottság

Voltak helyzetek, amikor egy régi énem azt mondta volna, hogy na nee… Ételek, körülmények. Kézzel mostuk a ruháinkat, és földdel döngölt alapzatú konyhában főzték az ételünket. A magrove magok ültetésénél 32 fokos perzselő napban, gumicsizmában ültettünk, hogy a Mangrove évek múlva megvédje a szigetet az áradásoktól. Különbféle bogyók, szinezékek, henna… fűszerek. Fogalmam sincs néha miket ettem,miket kóstoltam. A tánc, a bongo flava zene, a ruhák, a kanga. A kultúra. Mindenre nyitott voltam, mindenre igent mondtam. Ezáltal olyan életreszóló élményeket kaptam, hogy Afrika kicsit belém ivódott, semmi sem idegen már. Mindenhez egy kicsit közelebb kerültem.

Jelenben lenni.

Három hét internet nélkül, olyan volt mint egy mentális megtisztulás. Úristen, el sem tudom mondani mennyire felszabadító volt olvasni, vagy épp a gyerekekkel játszani. Wifi nem volt, feltöltő kártyát vehettem volna. Nem akartam. Én voltam az egyetlne aki nem vett, így offline maradtam, ezáltal én kerültem legközelebb az emberekhez, a helyikehez. Recepteket mutattak, és swahilit tanultam. ( Amit egyébként elég jó tudni, mert Kenyában és Ománban is swahilit beszélnek.)

Egyszerűség.

Hátizsákkal utazni, maximum 25-30 kg-al eléggé be van limitálva az ember lánya. Szelektálni, szelektálni. szelektálni. És még mindig tanulok. Éppen sikerült megoldanom a logisztikát, mert csinos is akarok lenni, praktikus is. A kultúrából adódóan Afrikában és Thaiföldön is ajánlott olyan ruhákat viselni, amelyek fedik a vállat, és térd alá érnek. Szóval egy kapszula szettet kellett összeállítanom, színekben, mintákban és praktikuságban harmonizálva. Aztán van egy- két hasznos dolog, ami jó, ha velünk van. Vagy jó, ha van velünk egy személy, akiknél megvannak ezek a hasznos dolgok. Szerencsére én találkoztam Nevával.

Keménység.

Megint szembesültem a fordított rasszizmussal, ergo ha fehér vagy pénzed vagy. És erről mindenki tud, mindenki tesz azért, hogy ezt maximálisan kihasználja. Még azután is, ha belemész egy olyan beszélgetésbe, ahol előkerül a toll és a papír és leírod egy átlag magyar bevételét és kiadását. Szóval keménynek kell lenni, amikor az ember  megállapodik egy árban, keménynek kell lenni és felállni, és nem-et mondani, ha valami kényelmetlenül érint. Kemények kell lenni, hogy megértsék ki vagy, miért jöttél. Keménynek kell lenni, amikor elbúcsúzol. Mert három héten keresztül non-stop ugyanazokkal az emberekkel lenni az már felelőség. Családdá váltok, és talán soha nem találkoztok újra. Vagy legalábbis már soha nem lesz ugyanolyan.

Gyengeség.

Amikor a sok keménység páncélt ölt és érinthetetlen leszel, akkor rájössz, hogy nem akarsz így élni tovább. Oké, hogy megvéded magad a külvilágtól, de nem engeded be a szeretetet. Gyengének lenni, és sebezhetőnek lenni, erény. Szépen lassan levetkőzöm a páncélomat, mert mindezek után azt tanultam a Világ egy jó hely. Tele jó emberrel, akik azért vannak itt, hogy segítsenek egymásnak.

A vonzás törvénye

Az utolsó héten csak mi önkéntesek mentünk be Stonetown-ba a fővárosba. Úgynevezett „dala dala”-ával közlekednek, ezek lényegében kisbuszok. (Sok buszt vásároltak Koreából és Japánból.) És ezeket üzemeltetik. Nagyon olcsó, kábé 80 forintnak megfelelő schillingért utazhatsz 15-20 km-t. Szóval odafele semmi gond, felszálltunk a dala dalára irány Stonetown. Igen ám, de csúcsidőben hazafele, szinte lehetetlen megtalálni a megfelelő dala dalát. Hisz 1. „egy random buszállomáson” honnan tudod, hogy melyik daladala megy oda ahova szeretnél menni. ( Természetesen az esetek többségében nem tűntetik fel ezt az információt a busz elején. Ez nem Európa.) 2. Amikor legutóbb végignéztem hogyan szállnak fel az emberek a dala dalára, nem hittem a szememnek: voltak akik az ablakon másztak be.Másztak? Ugrottak. Telejesen tömve van egy-egy kocsi.

Ez a videó elég jól visszaadja miről beszélek.

3. Összesen hatan voltunk, és mindenkinek fel kell férni egy daladalára, csúcsidőben. Sok szerencsét!

Szóval elővettem minden tudásomat, tapasztalatomat amit a Vonzás törvényéről tudok, hallottam. És el kezdtem vizualizálni, egy majdnem üres dala dalát, egy jó látható helyen, jól látható Maungani felirattal. ( Eléggé aggódtam, hogy oldjuk meg ezt a helyzetet.)

5 perc sétálás után, Megláttam. A daladalámat, a mi daladalánkat, rohantam…. Mire a sofőr megölelt, és azt mondta, kérlek szálljatok be. A többiek sokkot kaptak, mert tudták, hogy ez egy csoda és  tátott szájjal nézték az eseményeket, kérdezgettek. „Mond már el légyszi, hogy csináltad?”

Misszió

Az Afrikában eltöltött 1 hónap teljesen átformálta a személyiségemet. Vannak dolgok, amelyek nem élveznek már prioritást, és vannak dolgok, amelyek igen. Nagyban látom az egész képet. Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy rendeződnek át hatalmak, tőkék ma a Világban. Látom, hogy élnek ” a gazdagok” és hogy élnek a „szegények.” Az elmúlt két hétben szerencsére nagyon sok ember megkeresett. Barátok, magyarok, külföldiek. Okosak, lelkesek tettrekészek.

Rájöttem,hogy az igazi munkát az önkéntes és nonprofit szervezetek végzik. Igazi munka alatt azt értem, amikor visszadsz valamit a közösségnek, amikor a köz javára teszel. Amikor azért teszel, hogy mindenki számára elérhetőek legyenek ugyanazok az esélyek, és az egyén maga választhat mit szeretne kezdeni azzal a tudással, és azokkal a képesítésekkel, amelyeket élete során megszerzett.

Az afrikai tartózkodásom során sikerül 500 EURO-t összegyűjteni, amiből a ZAYDO szervezet már 5 számítógépet vásárolt, hogy számítógépes ismereteket tudjanak tanítani a helyieknek. Ez fantasztikus.

A jövő vállalatai úgynevezett Social Enterprise-ok, azaz Szociális vállalatok lesznek. Jelen pillanatban online kurzust végzek arról, miként lehet felépíteni egy ilyen Szociális Vállalatot, amely lényegében hidat képez a tőke és a non profit szervezetek között.

Misszióm továbbra is a tanítás marad egy szociális vállalkozás keretében. Tudom, hogy meg fogom tudni valósítani, mert rendelkezésemre áll egy csodálatos hálozat, nagyszerű emberek vesznek körül, akik innovatívak és akik látják, amit én, és a vonzás törvénye működik.