Wellawaya, Sri Lanka közepén van, Ellától 30 km-re. Ismét a dzsungel közepén volt a szállásom. Négyen laktunk együtt, egy még be nem fejezett házban: Gee Hun, Alvaro, Maureen és én. A ház nagyon barátságos volt, egyből elkezdtem pakolászni, és kialakítottunk, egy étkező- dolgozó szobát, egy társalgót, és a teraszt is berendeztük a közös étkezésekhez. Gee annyira hallgatott rám, hogy még az égőket is kicseréltük a társalgóba, a hideg fényeket, melegre. Aki ismer, tudja mennyire érzékeny vagyok a fényre, és, hogy mennyire szeretek vele játszani. Aznap, amikor kicseréltük a fényeket a társalgóba, az volt az első nap, hogy este mindenki együtt volt, nem használtuk a telefonokat és beszélgettünk.
A hálószobámat Maureen-nal osztottam meg, és mindkettőnknek hercegnős ágya volt, hiszen a szúnyogok miatt baldahint kellett készíteni, hogy megvédjen bennünket a rovaroktól. Igazi trópusi berendezkedés. Imádtam.
Minden nap egyszer a városba étkeztünk, kb. 1200 forintból 4en. Az első este Alvaro talált egy kis kutya kölyköt, és szinte könyörgött Gee-nek, hogy had vigye haza, és had legyen az ő kutyája. Maureen is csatlakozott, én kétséggel húzkodtam a szemöldökömet. Most így visszanézve, kissé szívtelennek tűnök a saját magam szemében. De elővettem az érveimet pro és kontra, és önzőségnek tartottam Alvaro részéről, hisz 2 hónap múlva tovább utazik. Mindegy, Gee belement. Tartunk egy próba napot. Egy átlag napunk úgy nézett ki, hogy Gee teát készített, akkor én mindig nagyon boldog voltam, 10- 11 körül ébredtünk, mindenki zsizsegett, énekelt, Alvaro általában nem csinált semmit, csak a kis kutyát nevelgette, akit elnevezett Papadamnak. Maureen segített nekem a reggelinél, megreggeliztünk, elmosogattam, aztán mindenki dolgozott egy kicsit a saját projektjén.
Mi is volt a célja, hogy ott voltunk?
Van egy fiú, Nirosha, sri lankai. Befogadott a saját házába, két gyereket ,akit kitettek a szüleik, mert értelmi fogyatékosok, vagy mozgás sérültek. Az ilyesmit Sri Lankán, rossz karmának nevezik, így igyekeznek megszabadulni ezektől a gyerekektől, volt akit konkrétan bedobtak a bozótba, és magára hagyták napokra. Nirosha önerőből csinált egy árvaházat ezeknek a gyerekeknek, most 32 en vannak. Gee létrehozott egy alapítványt, hogy a kapcsolataival segítsen Niroshának.
Időközben az intézmény profilja átalakult, jelen pillanatban várnak, 20 lányt, akit valamelyik családtagja megerőszakolt és ezek a lányok terhesek most. A legfiatalabb 10 éves és 4 hónapos terhes. Bámulatos munkát csinálnak ezek a fiatalok, mindenkinek van valami, amit tesz ezért a közösségért, összefognak. Pénzre van szükségük elsőként. Kimentünk közösen az árvaházba, és falat festetettünk, díszítettünk, a tűző napon, de jó móka volt. Az ember valahol legmélyen tudja, hogy ezt egy jó ügy érdekében teszi, és így nem érzi tehernek.
Alvaro a weblapot tervezte, Maureen a programot írta, Gee szervezkedett, én pedig írtam. Nagyon jól éreztem magam, délutánonként, amikor nem volt munka lementünk a helyi folyóhoz megmártózni, előjöttek a gyermek éveim emlékei, amikor a testvéremmel és a szomszéd gyerekekkel lementünk a folyóhoz úszkálni, és a szalma bálákról ugrándozni. Ugyanezt a szabadságot érzetem, ott akkor a folyóban, januárban, Sri Lankán, 31 évesen. Csodálatos érzés volt, felszabadító. A fürdőzés után Gee megtanított tuk tukot vezetni, vacsoráztunk és el kezdtünk egy szalonna sütőt építeni. Kevertük a betont, igazi nomád életet éltünk, mindent igyekeztünk magunk intézni, kihívás volt, de rájöttem, hogy a természet közelsége móka. Megismerkedtünk a szomszédokkal, akik áthívtak bennünket vacsorára. 6 család, közre fogtak bennünket, faggattak, Gee trükkökkel kápráztatta őket, a gyerekek zsizsegtek, fényképeket hoztak, és mutogattak. Igazán jól éreztem magam közöttük.
Hta napot terveztem ott tartózkodni, Gee-vel az egyik este beszélgettünk a Vippassanáról, mert mondtam neki, hogy bejelentkeztem a buddhista szerzetes rendbe,és elvonulni készülök 10 napra. Mondta, hogy már kétszer végigcsinálta ő is a tíz napot. Adott pár hasznos tanácsot, ami meg is rémített egy picit. Hisz nem lehet beszélni, a telefont széfbe tették, könyvet nem lehetett olvasni a 10 nap alatt, csak te és a gondolataid. Elgondolkoztam. Biztos ezt akarom? Az utolsó nap, elbizonytalanodtam, mindenki csöndes volt, nem nagyon beszéltünk egymáshoz. Alvaro a teraszon ült, nem szólt semmit, el kezdtem neki mondani, hogy nem biztos, hogy készen állok erre az egészre. Maureen csábított, hogy menjek vele focizni. Aztán mondtam, hogy de hát hamarosan indul a vonatom. Mennem kell. Gee volt az utolsó, akivel beszéltem, vártam tőle, valamiféle feloldozást, vagy, hogy mondja, hogy maradjak. Ahogy fürkésztem a tekintetét, mondta: „ Menned kell!” Ezt a végső jelnek vettem, nem személyes sértettségnek, hogy ki akar rúgni, egyszerűen tudtam azt, hogy a javamra fog válni a fogom magam és részt veszek ezen a 10 napos elvonuláson.
Nagyon nehezen váltam el tőlük, ők is tőlem. Éjszakai vonattal mentem Ellából Colombóba, életem leghosszabb vonatútja, 260 kmt, 11 óra alatt tettünk meg. Én voltam az egyetlen fehér ember a vonaton, majdnem az egyetlen nő is. A vonat folyosóján pislákoló fényben, az éjszaka közepén az ott utazó emberek szemét, vagy fogát láttam csak. Azt mondják világosban ez a vonatút a világ legfantasztikusabb vonatútja, azt hiszem még mindenképp visszamegyek, hogy megnézzem. Sikerült bealudnom egy kicsit, amikor felkeltem, egy férfi a mellettem lévő ülésnél bámult… öt óra hosszán keresztül. Aztán lelépett. Kendőt tekertem a vállamra, és félig az arcom köré, annyira zavart ez a helyzet. A mellettem utazó öregúr, megszólalt, 3 óra utazás után egy megállónál, hogy ezen a helyen, az 1800-as évek végén a polgármester hobbiból, levadászott 270 elefántot. Ezt a mondatot kijelentette, és nem beszélt többé. Próbáltam faggatni, aztán halkan a fülembe súgta. „ Elmentem a büfé kocsiba ittam egyet, sorry!” Elmosolyogtam magam: „No worries!”- mondtam.
Hajnali 6 ra értem a Colombo Fort-hoz, ahol a piac egyben volt a vasútállomással és a buszpályaudvarral. Az árusok, csak férfiak, pakolták ki a portékáikat, tuk tukosok dudálása, a teherautók hangja, és az induló buszok forgalma között szalonozva próbáltam utat nyerni magamnak, hogy megtaláljam azt a buszt, amit a Meditációs központba visz. A nap felkelőben, nagyon párás a levegő, 20 kiló a hátamon, ezek a férfiak folyamatosan beszólogatnak, a tuk tukosok megállnak, alig aludtam az úton, éhes voltam, pisilnem kellett. Ilyenkor eszembe jut,hogy mennyire fontos is a Maslow alap szükségletek kielégítése. A legfontosabb, mert ott, hajnali fél7 kor, egy mosdó, egy zuhany, egy kis csönd és egy jó tea a legboldogabb emberré tett volna a Földön.
Másfél óra utazás után odaértem a Meditációs központba…
Legutóbbi hozzászólások