Ötödik nap José Ignacióban.
Önálló akartam lenni, egyedül akartam lenni, békét akartam. Van az a pont, amikor az univerzum felé kilőjük a vágy rakétákat, és nem pontosítunk. Nah innen szép nyerni.
Teljesen odavoltam a konténer házakért. Arról álmodtam, hogy a Börzsönyben lesz egy konténerházam. Ma 11800km –el arrébb van egy konténerházam az erdő közepén, az Atlanti óceán partján.
Stílusos, eklektikus berendezés. Minden egyes ablakomból hatalmas fás erdőre látok, a nappaliból egyenesen az óceánra.
Álom. Egyik nap. Ez egy csodálatos tavaszon, onnantól, hogy 18 fok fölött van a hőmérséklet, maga a csoda.
Ma, 4:25-kor ébredtem, egy hatalmas vihar közepén arra, hogy ement az áram. Ezt már megtanultam, hogy nem jó jel. Se fűtés, se forró víz, se internet, nem tudok dolgozni. Vagyis szünet. 7 fok kinn, 12 fok benn.
A nővé válásom azon folyamatában vagyok, amikor reflektálok az életemen. Ismerem a nőt, aki ENSZ vacsorán volt Bangkokban a National Geographic fotósával, van az a lány, akit albánok tanítottak pókerezni, és van bennem a kislány is, akit ez erdő nevelt 6 éves koráig.
Az összes szerepem én vagyok, és túlélési technikákat tanultam. Szóval, ha 2020 július elsején azon kapom magam, hogy Uruguayban ébredek, az erdő közepén, télen. Akkor megvan minden készségem, hogy a legjobbat hozzam ki a helyzetből. Hálát adtam magamnak, hogy még tegnap elkészítettem a sárgarépa levemet, volt gázpalackom, szóval be tudtam fűteni.
Az utolsó 10%-os akkumulátor töltöttségen átraktam az óráimat holnapra, és a laptopomon török jazzt játszottam, leterítettem a jóga matracomat.
Belső monológok.
Gondolatok. Jönnek mennek, megbékélés magammal, a helyzettel. Kinagyítva. És közben egy állókép, egy lefagyott kép. Amit szeretnék felolvasztani.
De csak a bizalmam maradt a Gondvselés felé.
Legutóbbi hozzászólások