Körülbelül két héttel ezelőtt kitaláltam, hogy Horvátországban fogom tölteni a nyarat. Kiszabadulva a hétköznapi rutinból, távolabbról szemlélni a valóságot és az Életemet, kitalálni, mit szeretnék csinálni. Egy hete vagyok Brac szigetén, de olyan, mintha 7 éve élnék itt, tudom az összes pletykát, tagja lettem a közösségnek. Aminek van előnye és hátránya is. Mint bármilyen közösségben való beépülésnek. Az első napokban teljes körű felelősséget kaptam, hogy úgy irányítsam a Yact Club-ot, ahogy én szeretném, aztán ez néhány embernek szemet szúrt, mert „túl jól ment”. Ha lehet ilyet mondani. Beletettem szívemet lelkemet a munkába, sajátomnak éreztem az egész szituációt, szeretettel végeztem a munkámat, aztán tegnap kitört belőlem a sok feszültség, mert éreztem, hogy negatív visszhangja volt, a nagy fellendülésnek.

Az emberek nincsenek készen a sikerre. Ezek az emberek. Nekem pedig az egész világ kell egyszerre. Sokat tanultam magamról, hogy rögtön várok eredményt, döntést egy adott helyzetben, és ez ijesztően hathat a körülöttem lévőkre. Tudom, hova tartok, tudom, hogy jutok el oda, sokszor azonban egyedül ez nehéz. Tehát az emberek, akik nem nyitottak a változásra, az innovációra, a változásra, elszomorítanak. Az én felelősségem az, hogy nem adok időt, arra hogy beérjen egy-egy elültetett fa gyümölcse. Kemény szavak, szívszaggató érzés. Most ezt tanulom, engedni, és elengedni mindazokat az érzéseket, amelyek a türelmetlenségemből fakadnak. Haza akartam menni. Tegnap eldöntöttem, hogy jövő héten fogom magam és hazaköltözök. Aztán megálltam egy percre, nem adom fel a dolgokat, a siker előtt, megvárom, még beérik a gyümölcs, és ott leszek a szüretkor, ki fogom élvezni a befektetett munka eredményét. Ma szabad napon vagyok, így van időm újra tervezni a dolgokat, az életemet. Minden egyes pillanat egy leckét tartogat számomra. Nem tudom mennyire etikus bárkiről is jellemrajzot írni, mindenesetre nagyon színes a paletta. Egy percre elfelejtettem miért vagyok itt.

Igyekszem a nehézségeket így felfogni: legteljesebb út a beteljesülés felé, a növekedés és a tanulás irányában. Csodálatos lehetőség, hogy több legyek, hogy alázatot tanuljak és elengedjem az elvárásaimat bármiféle szituációban. ( Természetesen amikor kialakul.) Az is megtanultam már, hogy nem zúdítom rá az emberekre egyből azt a hatalmas mennyiségű energiát, amivel rendelkezem, hagyom, hogy apró lépésekként, kis dózisokban tanulják meg értékelni az Élet apró ajándékait, amit a jelent pillanat tartogat.

Mi történt a hét nap alatt? Szerelmes lettem, vezető lettem, hegycsúcsra értem, elbuktam, kitaszítottak, befogadtak, szét szedtem magam, majd összeraktam, sírtam, nevettem, hálás voltam és hálátlan, küzdöttem, elestem, felálltam, újrakezdtem, visszavonultam, tervet készítettem, ragaszkodtam hozzá, majd elengedtem.

Hogyan áll egy napom? 9-10 kor felébredek, ez általában korai kelésnek számít, mert hajnali 1-2-ig fenn vagyunk a többiekkel, beszélgetünk. ( Már senki nem használja a telefonját.) Jelen vagyunk. Szóval felkelek, lemegyek az étterem konyhájába és reggelit csinálok magunknak. Vagy ő nekem. Inkább ő nekem. Így tesz boldoggá, az első mosolyt az arcomra csalja. Megbeszéljük a dolgainkat a reggeli mellett, török kávét készít, vagy a pincérnő elkészíti nekünk. Ez nincs a menün, a pincérnő is beleteszi a szeretetét, amit érez irántunk. Mert az a missziónk, hogy szeretetet csempésszünk ezeknek az embereknek az életébe, hogy ezáltal ők is szeretetet tudjanak adni másoknak. Aztán úszni megyünk. Van úgy, hogy jön velem. Egyszer jött. Mostanában nem megyünk a tengerbe, pedig a sós víz tényleg minden sebet begyógyít, talán meg akarjuk élni ezt is. Hogy lelassítson bennünket. Aztán 2 körül elindulok dolgozni, a kikötőben vagyok 8-ig 9-ig. Felfuttatom egy kicsit a hangulatot, mosolygok a hajókon utazó emberekre, hogy érezzék szeretettel köszöntjük őket. Aztán, ahogy elfáradok hazajövök….

Most pedig megyek csobbanok egyet a sós vízben….