Digitális nomádként dolgozni, élni egy másik szint. Az a fajta szint, amikor Te rendelkezel az időddel, ez csábítóan hangzik ugyan, de újra kell huzalozni az idegrendszert szigorú napirenddel. ( Erről írok egy következő bejegyzést.)
Így történt, hogy míg Montevideoban éltem, 12.:00- 13:00 között ebédszünetet tartottam magamnak egy szerdai napon. Akkoriban már 3 napja teljesen be voltam zárkózva, szóval mint egy kalitkából kiszabadult madár sétáltam öt blokknyit, hogy elfogyaszthassam a kedvenc „Hawaii Bowl” ebédemet a Mercado Ferrandoban.
Az utcán sétálva teljesen véletelnszerűen leszólított egy 50-es férfi. Némi távolságtartással fogadtam, hisz Dél-Amerikában ez „normális”. Megkérdezte, hogy velem ebédelhet-e. „Mit szólna a feleséged?”- kérdeztem. Majd rövid gondolkodás után rávágta, azt hiszem nem bánná. Együtt ebédeltünk. Második vagy harmadik kérdése az volt, hogy honnan jöttem Uruguayba?
Majd elmondtam neki, hogy magyar vagyok. Erre ő nagyon nagyon lelkesen előkapta a telefonját, hívott valakit, mondott valamit annak a valakinek , majd a kezembe nyomta a telefont. „Habla!”- beszélJ. A vonal másik oldalán tört magyarral ugyan, de egy kedves hang szólt hozzám. Egy férfi hangja. Találkozzunk! Megbeszéltük.
A férfi, akivel beszéltem a helyi magyar diaszpóra, és a Magyar Otthon Vezetője. Jankovics Dániel. Aki a montevideoi magyar iskolában tanult meg magyarul. A szülei elszármaztak Magyarországról, még a második világháború előtt.
És most jön a történelem, mély , szomorú , tanulságos csavara. Sok sok történet. Dani vagy ahogy Uruguayban hívják Doni, meghívott egy vasárnapi „asadora”. Több mint 20-an voltunk. Mindenki beszélt magyarul, de senki sem Magyarországon tanulta a nyelvet, kivéve minket kettőnket: Tibort és engem. Tibor és én voltam az a két ember ezen a vasárnapi délutánon, a sok magyar között, akik Magyarországon születtek. Én 1985-ben, Tóth Tibor 1939-ben. Gyorsan végeztem egy fejszámolást. Tibor 17 éves volt 1956-ban. Kulcsfigurája volt az 1956-os forradalomnak. ( Ezt én így látom. azt mondta: Nem volt más választásunk.) Faggattam, kérdezgetteM, ömlöttek belőlem a kérdések. Lelkes voltam. Most visszagondolva, annyira boldog voltam, hogy találkoztam egy 56-os magyarral aki el tudja Nekem mesélni, mi zajlott Budapest utcáin azon az ősszel.
Tibor ma New Jerseyben él, uruguayi és amerikai állampolgár.
A kérdéseimtől először zavarba jött. Itt van ez a lány, mit tudhat, mit akar? -gondolhatta magában. Kék szemeivel gondosan szemügyre vett, nyúlt a Chivas üvegért. Láttam, hogy a poharában nincs jég. A poharáért nyúltam és csak annyit mondtam: „Hozok jeget!” Ő bólintott. A pohár félig jéggel visszakerült elé az asztalra, ő megtöltötte whiskyvel. Rámnézett, beleszippantott. Mire én: „Tibor, meg kell értened valamit. Nekünk ( magyaroknak) te egy nemzeti hős vagy. Bármi is történt, bárhogy is ítélkezett a történelem a fejed fölött életem legnagyobb vágya volt, hogy beszélgessek… Veled. Köszönöm a Sorsnak, hogy itt lehetek, és nyitott vagy irányomban. Te egy legenda vagy, Te küzdőttél az én szabadsáágomért, és tudom, hogy egy „KÖSZÖNÖM” nem elég. ” A szemei megteletek könnyel. Majd elkezdte: :” Ami Budapesten történt 1956-ban, azt nem lehet elmondani, nem lehet leírni, és nem lehet átérezni, és nem is kell. Szörnyű volt. Az oroszok tankokkal hajtottak keresztül a tömegen, embereken a Kossuth téren. Vér folyt mindenhol. Akkoriban 17 éves voltam, elektronikát tanultam és épp el tudtam helyezkedni.
Tudnod kell, a forradalomnak két forgatókönyve volt. Csapongott. Az egyiket levertük, az oroszok átálltak az oldalunkra. (Sokan közülük.) Aztán jött Kádár János, aki elárulta az országot és második körben visszahívta az oroszokat Magyarországra.
„Éjszaka kijártam egy barátommal a Kossuth térre, robbantgattuk a tankokat. A Szabadság térnél laktam, a házunkban lakott egy ÁVO-s nő, aki egyik éjszaka elkapott. Azt mondta, tudja mit csinálok, és holnap el fognak vinni. A főnököm jött értem aznap éjszaka. Behivatott az irodájába, és azt mondta el kell tűnnöm. Volt nálam pénz, és rendőr egyenruhád adtak rám. Zsuzsi, tudod, hogy kilométer Ausztria Budapesttől?! 250km. ”
„250 km megtettem gyalog, felvettek kommunisták. Az egyenruhám megvédett. A pénzből , ami volt nálam vettem cigarettát, odaadtam a ruszkiknak, hogy lefizessem őket. Cigarettát és csokit vettem magamnak. Csokit ettem.
Jáknál értem a határhoz. Egy magyar családhoz. Adtak tejet, hogy igyak. Majd felmértek. A családfő mérges lett. „Jelentenünk kell, hogy itt vagy. Ez nem lehet, ez nem lehet.” Mire én azt mondtam, ha jelentitek ha nem, Nekem innen el kell tűnnöm. Odajött a fia. Megkérdeztem tőle: Apukád jelenteni fogja, hogy itt vagyok? Nem, nem fogja. A fiú kiment a pajtához, megnézni, hogy van-e ott valaki. Ruszki vagy ellenség. Aki nem velem volt, mindenki ellenség volt. A pajtába meghúztam magam, a fiú ellátott jótanácsokkal: hogy jutok el Ausztriába. van egy folyó, meg a szögesdrót, és egy malom. A folyó mentén, a magyar oladalon haladtam, majd a malomnál átmentem. Volt nálam két pisztoly. Gondolkodtam, hogy belevessem-e a folyóba. Magammal vittem. Késöbb Ausztriában fogadtak a rendőrök. 15 magyar jött minden honnan, menekültek voltak. Elmondtam az osztrák rendőröknek, hogy van nálam fegyver, átadtam nekik. Az egyenruhámról leszedték a jelvényeket, hogy „normális öltözéknek tűnjön….”
Tibor, ma 2020-ban 81 éves uruguayi és amerikai állampolgár.
Legutóbbi hozzászólások