A magammal folytatott belső monológok lényege mindig valamilyen eredményre jutás: eljutni, A-ból B-be. Mostanában csak létezek, egy szemlélőként. Van, hogy beállok a szerepembe, olyankor nagyon erősnek érzem magam, de ezt nem is lehet már ép szívvel felfogni.

A nő bennem, nem is igazi nő. Egy androgün. Reggel felkelek, már nincs hezitálás, ágyban fetrengés, nyújtozgodás. Egyből ki kell szállni az ágyból. A nő, aki most vagyok. Reggel fel rakja a vizet forrni a kávénak, kócos hajjal kimegy fáért, hogy belobbantsa a tüzet. Amíg életre kel a tűz a cserépkályhába, olyan mélyenszántó gondolatba kezd, hogy metaforaként éli meg ezt az egész procedúrát. A tűz életben tartásához, levegő kell, és türelem. Aztán belobban és lobog lobog, lobog. Mióta minden nap bánok a tűzzel, azóta megtanultam, a magam természetét is kezelni, vagy legalábbis analógiát gyártok

Ez a lélek, ami a testemet választotta már olyan fáradt. Meg tud nyílni és be tud zárkózni, közben egy magára hagyott kislány önbizalomhiánya dorombol néha. Van, hogy átcsap amazonba. Ép szívvel ezt nem lehet felfogni.

Körülöttem minden lassan kitisztul , leáll, mozdulatlan lesz, és üres. Tele van az érzelem bennem, és körülöttem. Nincs vevő, igazi vevő nincs. Átmeneti stopossok vannak, akinek kell egy fuvar, de úgy érzem nem tudok kapcsolódni: most, hogy szívvel felfogom, ésszel már nem akarok.