23 éves koromig hoztam a mintát, mindent amit mindenki, elvárt tőlem, érettségi, diploma, utolsó évben menő munka egy multinál. Lehett volna házasság, gyerek, hitel, nagy ház, banki meló…satöbbi. Amikor az összes értelmes társadalmi elvárásnak megfeleltem. ( Számomra értelmes: mint diploma, egy kis multinacionális környezetben szerzett munka tapasztalat.) Akkor 24 évesen leléptem Londonba, majdnem az utolsó MALÉV géppel repültem el Magyarországról, teljesen egyedül. Hátrahagyva szerelmet, meg egy csomó „mi lett volna…ha”, mit fognak szólni a többiek? ésatöbbi monológot, ami totál kiégette a toboz mirigyemet.
( az agyamban)
Én csak Világgá akartam menni, először, végre… minél messzebb. És én azt mondom, hogy minden egyes embernek ezen a planétán jó messzire kellene mennie a hazájától, hogy aztán rájöjjön, micsoda biztonságos kis szeglete a Földnek, az otthona. Évek teltek múltak hasonló, mások számára nem normális lépéseket tettem az életemben. Kábé az összes barátnőmet férjhez adtam, gratuláltam a gyerekeik születéséhez, ők szoptattak, amikor én épp a Thaiföld felé tarton repülőn bort kértem magamnak. És én voltam szomorú, én éreztem magam valami rendszer szülte isten verte áldozatnak. Már senki nem kérdezte tőlem, mikor megyek férjhez, vagy kit viszek haza karácsonyra, most már csak annyit mondtak, hogy „lehet le kéne fagyasztani a petesejtjeidet.” Aztán egy nap, az utolsó napomon Londonban, 3 férfivel vacsoráztam, kettő meleg volt közülük, egy hetero. Akkor történt valami, ahogy felnéztem a tányéromról egyszerre el kezdtem csatornázni, hogy kivel mi lesz. Filter nélkül. Mindent láttam, csak magamat nem. Ennek 9 éve, a mai nap pittyeg a telefonom a Világ egy távoli pontjáról: minden úgy lett, ahogy akkor megmondtad. Én ezért semmi kreditet nem vállaltam, nem is érdekelt, csak el kezdtem az életemet sokkal tisztábban , intenzívebben és autentikusabban élni. Csak arra gondoltam, hogy ebben az egy életben, minél több helyet látni akarok, minél több dolgot meg akarok tanulni, szeretni akarok, szerelmesnek lenni. Éjszaka tengerben úszni meztelenül, héberül tanulni, hajnalban esőben futni Róma utcáin, azt akarom, hogy az emberek, akik körbe vesznek, ítélkezés nélkül, szerettel nézzenek a szemembe, és egymás szemébe. Hamar kiábrándultam, totál idealista vagyok, és az emberi kegyetlenségek ellenére is, amit elkövettek ellenem, még tudtam hinni, bízni, szeretni. Aztán egy napon már nem. Mert ha valaki mindig azt keresi, hogy mi az amit nem szerethet a másikban, vagy mi az amiért nem kell, hogy a másik életében legyen, akkor bizonyosan fog találni okokat. Bizonyára tönkre tud tenni, csodát, és szent kapcsolódásokat. Bizonyára barátból lehet áruló, vagy akivel ma megosztod az ágyad, holnap lehet idegen vagy kritikus. Azok az emberek teszik ezt másokkal, akik nem kapcsolódnak magukhoz, akik nem tudnak érezni, beleérezni és nem képes a feltétel nélküli elfogadásra. Tele van velük a város, az ország, Európa. Előlük elmenekültem a Világ vége utánra, ahol valahogy van minden, és mégsincs semmi. Ahova igazából nem akarok beilleszkedni, de valahogy mégis mindenki megtalál. Így vagy úgy. Ahol éreztem magam szeretve, ahol „rád nézek és elmosolyodom, mert úgy szeretem, hogy ilyen közel vagy”. Ahol tegnap már nem fura voltam, hanem különleges. És van úgy, hogy kérdések nélkül is érzik rajtam azt, hogy a lelkem elfáradt a játszmákban, az álarcokban, a spekulációkban.
MInden egyes utazás alkalmával úgy jövök haza, mint egy harcos: leharcolva, átformálódva. Egyre kevésbé fontos az mit gondolnak rólam mások, vagy, hogy mások mit gondolnak másokról. Örülök a legegyszerűbb pillanatainak és szeretem azt a nőt , aki lettem. Ennyi idő után végre elfogadom és szeretem. Mert egy csoda az élet, és csoda, hogy élek.
Legutóbbi hozzászólások