A szándékom belülről érkezik, valami indíttatás féle, hogy amit látok, azt nem fogadom el, hanem kiegyenesedek, és vagy szavak nélkül másképp cselekszek, vagy egyszerűen imádkozom azért, hogy ez változzon meg. “Istenem bocsáss meg neki, hisz nem tudja mit csinál!” Gondoltam, amikor az utcasarkon megláttam az öregembert aki bunkósbottal ütötte a kutyáját.

Valami nincs rendben, amikor az égigérő fák, akár száz évesek , meg vannak jelölve, mert az útépítés során, bizony ki fogják vágni őket.

Valami nincs rendben, amikor olaj árasztja el a csodálatos Mauritiust. Valami nincs rendben, amikor azt érzem, hogy a testem megfeszült, fáradt és nehéz. Nekifeszül a valóságnak.

Lehúzom a sötétítőt. Még akkor is, ha 8 órás napsütés árasztja el a verandámat. Sötétségbe burkolózva újra felfedezem magam. Kitalálom, mi legyen, hogyan alalkuljon át ez az ambivalens nekifeszülés, valami csodálatossá.

A figyelmemet viszem oda, szeretettel töltöm tele az összes képet.

Az öregember gyengéden magához hívja a kutyát, és játszik vele.

Az ember mielőtt kivágná a fát, felnéz, felhelyezi a tekintetét a lombkoránákra, amelyek a Napban végződnek, és eszébe jut milyen hatalmas a teremtés, egyszerűen eldobja a fűrészt, mert nincs ereje, hite, tudása, akarata, hogy kivágja az életet, ami nála hatalmasabb.

A hajók már nem szállítanak olajat. Köszönönjük az ipari forradalomnak, hogy idáig jutottunk, nincs az a hajó, amiből olaj folyhatna a csodálato óceánunkban.

Az óceán, amely az érzelmek szombóluma. Érzelmeink toxikusak. a pillanat amikor visszavonulok megtiszíttom a testemet.

Ahol a fájdalom, ott a lehetőség a gyógyulásra, a test megmutatja, hol vannak a korlátozó lenyomatok, a hitek, engedem, hogy átjárjon a fény, megújuljak, élettel teli legyek. Mert, ami velem történt, az nem határozza meg, azt hogy most ki vagyok.

Előre nézek, és az üres falat telefestem mindenféle gyönyörűséggel. A réginek pusztulnia kell, hogy az új, a csodás megszülethessen. Mi nem erre esküdtünk, nekünk nem ez volt megígérve.

Amikor először szavaztam a jövőmről szavaztam, ma egy maréknyi öregember régi dogmákban beszorulva lopja el a jövőmet, pusztítja el a vizeninket,az életteret. Nekem felelőségem van.

Felelőségem van, hogy autentikusan éljem az életemet, megmutassam mi az amit képviselek. Neked felelőséged van, hogy kritikus legyél. Állj meg egy pillanatra, amikor műanyagpohárbó iszod a kólát. Nyerek én itt valamit?

Az értékem mindenek előtt, az értékrendszerem nem kompromisszum kérdése. Nem alkuszom, a belső gyermek bennem, aki hatévesen tudta, hogy a mai nap el fog jönni, nem engedi, hogy eláruljam. És nem is tehetem meg, szeretettel fordulok felé és az összes belső gyermekhez, aki ma 35 -40-60 évesként becsapva érzi magát, mert mi nem ezért jöttünk ide. Mi azért jöttünk, hogy örömmel éljünk, szeressünk, kapcsolódjunk, tanuljunk.

Hogy lehet, hogy már nem táncolsz többé? Mi lett a kosaraskártya gyűjteményeddel? Mikor nyitod meg a könyvtáradat? Mikor írod meg a könyvedet? Mikor költözöl le Zalába? Mikor veszed meg a motorodat? – ezek mind egyszer fontosak voltak. Miért hitted el, hogy lehetetlen? Hisz lehet…

Fájdalmat az áldozatok áldozatai okoztak nekünk. A kérdés az, mit választunk: Átvesszük az irányítást a saját életünk felett vagy továbbra is hibáztatunk másokat?