Zakatolt a szívem, a bőröm alatt a sejtjeim tomboltak, hangosan sikítottam volna, és sírtam volna, és kiabáltam volna. Összeestem volna a padlón, és azt kívántam volna nyeljen el a Föld, és ne lássak, ne érezzek semmit. Szűknek éreztem a teret, a várost, az országot a Földet, amikor megcsörrent a telefonom. Ahogy a kijelzőre néztem elgondolkodtam: Felvegyem? Felvettem. Meghallottam azt a hangot, ami mindig megnevettet. Most is. Elillant ez a hirtelen jött Világvége hangulat. Szavakat nem találtam arra, hogy elmondjam mit érzek, hogy mitől érzem ezt. A modern kor betegsége a stressz, meg ezek a fölösleges be-rezgések. Nem mozgunk eleget, az agyunk pedig kreálja a különböző képeket, a szívünket bezárjuk, a kulcsot pedig szanaszét hagyjuk. És meglepődünk, amikor szétfeszít az egész, és csak egy nagy összehúzódás van, egy görcs, egy kétségbeesés.
A másodperc tört része alatt tudatosítottam magamban, hogy valami zajlik körülöttem, bennem és ezt nem tolhatom rá senkire, legfőképpen arra a személyre, aki a vonal másik oldalán van. Így csak elmondtam neki mit érzek. Ő erre azt válaszolta : „Írd meg a MEGÉRKEZÉSEDET, eddig mindig az Utadról írtál.”
Mosolyogtam. Persze, ha olyan könnyen menne, ha egyáltalán tudnám azt, hogy megérkeztem-e? Vagy milyen érzés megérkezni? Ha egyáltalán tudnám,hogy mi zajlik bennem? Ha egyáltalán lennék olyan bátor, hogy ezt megosszam Veled. Hogy az utam, ami elvitt olyan helyekre, olyan kultúrákba, amelyek létezéséről csak a National Geographic-on hallottam, és ami a mellékhatás:Függőség.
Függőség az ismeretlentől. És belép egy ambivalencia: A bztonság iránti vágy. Aztán felteszed a kérdést, újra és újra: Mi a biztonság? Mi az otthon? Végül megvan a válasz. Biztonság, a bizonyosság. Bizonyosság magamban, és az univerzumban, hogy minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell. Egyetlen cél van: élvezni mindazt, ami velünk történik. A fenteket, a lenteket. És tudni azt, hogy mindig, minden egyes kellemetlen helyzet eljuttat valamiféle magasabb pontra. Minden egyes szembenézés, és érzelmi kitárulkozás megmutat valamit magamból. Én magam is realizálom, hogy működök. Mi fáj, hol van elnyomás, hol tompítok, mikor menekülök. Mikor nem menekülök. Mikor vagyok nagylelkű és nagyvonalú. Magamhoz. A lét egyetlen pontja az ami megfogható. A most. Most érezd jól magad. Történik veled valami, benyomódik egy gomb, valami ravasz meghúzodik benned, kivált egy reakciót. Nem tudod mitől, de egyfajta érzéssel válaszolsz. Az érzés elvisz. De megállhatsz, és mondhatod azt, hogy én nem ülök fel erre a vonatra. Inkább szépen lassan sétálok, és visszatérek magamhoz. Oda ahonnan indultam, és hozzáadom azt,aki lettem. Levetkőzve a félelmeket, az ítélkezést. Ha mások felett ítélkezem, magam felett ítélkezem. A jó dolgokat gyűjtöm magam körül, arra fókuszálok ami jó, azért adok hálát amim van. És hálát adok, minden egyes belégzésért és kilégzésért, mert élek, és ajándék ez az élet.
Ha tehát a Megérkezésemről akarok írni, már tudom, hogy minden NAP egy megérkezést hordoz magában. A pillanaton keresztül megérkezek magamhoz. A reakcióim kordában tartásával, hagyom, hogy a sebek begyógyuljanak. Tudom, hogy van egy seb, ott ahol elindulna az érzelem hullám, de teszek egy szivességet magamnak és másoknak is azzal, hogy nem tépem fel azt a sebet, hogy újra kifajadjon. Mert az a seb már meggyógyult. Teljesen. Büszkén hordhatom azt akár a testemen. Minden egyes vonalát a testemnek büszkén viselem, minden egyes tökéletlenséget ékszerként hordok, mert az utam részei. A megérkezésem az elfogadásban mutatkozik meg. Elfogadom, és szeretetem, hálával, ápolom és gondozom. Gyengéden bánok magammal, hisz én vagyok az, aki ezt az Életet így teremtette magának, és maga köré. A létrehozott világomban kecsesen mozgok, vagy éppen rohanok, de ismerem,az enyém. Elég bátor vagyok ahhoz, hogy új elemekkel bővítsem meglévő Világomat, berendezzek egy új helyszínt, új szereplőkkel. A lehető legjobban csinálom majd. Ahogy te is. Készségeinkhez, képességeinkhez mérten mindent a lehető legjobban csinálunk. Ezért hát megnyugodhatunk. Időnk az van.
Egy új élet kezdete csodálatos lehetőség: Fehérre meszeljük a falakat, teret adva magunknak és egymásnak, hogy otthont teremtsünk. Kiválogatjuk azokat a dolgokat amelyekre igazán szükségünk van, határt húzunk a költekezésbe. Letesszük a telefonokat, és kikapcsoljuk őket. Együtt vacsorázunk és beszélgetünk. Meghallgatjuk egymást és egymás szavába vágunk. Élő növényekkel körbevesszük magunkat, és elégedettnek leszünk. Mert megérkeztünk…
Legutóbbi hozzászólások