Ma volt egy hete, hogy  becuccoltam a félig kész házamba, a Zemplénben. A ház kialakításán, és a terveken én egyedül dolgozok, van egy kivitelezőm, egy személyben akit a héten sajnos csak másfélszer láttam,  ezáltal lelassultak a dolgok a felújítást illetően.

A Telihold megmozgatta azokat a hatalmas energiákat bennem és körülöttem, hogy nap végén, a takaró alatt magzatpózban sírtam, és pontról pontra világosodott meg számomra a saját helyzetem abban a sötétségben. Egy biztos, hogy patetikus méreteket tud ölteni az önsajnálat, ami képes elhatalmasodni rajtam. A barátaim, az üzlettársam Julcsi, és pár ember az új falumból finoman faggatózott a hogy létem felöl. Ami talán könnyítette a súlyokat körülöttem.

Van,amikor többet látok emberekbe, mint ami van bennünk, mondjuk amikor egy solo-házfelújítás közepén valaki megkérdezi, hogy : te mibe fáradsz el? Akkor azért azt érzem, hogy nem várhatok empátiát.  A kiakadásom oka többek között, hogy egy káosz közepén élek, rohamosan fogy a fám, a megrendelt bútornak se híre se hamva, és „távolról” mindenki nagyon okos tud lenni, „ha így lenne”, ha úgy lenne. Ezt kéne csinálni, azt kéne csinálni. Innen üzenem: „Nem kell a pálya széléről a bekiabálás.” Köszi mindenki. Ha nem vagy itt, ne adj tanácsot, ne oktass ki, ne okoskodj, ne mond meg mit kell éreznem, vagy mit nem. Ha nem vagy itt, nem vagy jelen. Csak valami visszhang, ami idejár, hogy elvegye a fókuszomat. Köszi,de nem kell,köszi.

Aztán eltelt a Teliholdas nap. Reggel újult energiával ébredtem, minden dolgot elintéztem a listámról, felfedeztem a szomszéd falu kastélyában egy cuki kávézót, ahova hetente el fogok menni egyszer-kétszer, hogy írjak. Előkerült a festő, hozott magával egy zsák fát. „Hallottam a telefonban, majdnem elsírtad magad.” Akkor széles mosoly ült az ercomra és furcsa mód, mindez elég volt ahhoz, hogy ne érezzem egyedül magam. Mert nem lehetnek elvárásaink és sokszor onnan érkezik a segítség, ahonnan legkevsébé számítanánk.

Egy helyi lányt a héten felkészítettem az előérettségire, meghívott magukhoz, a másik fiú hozott egy üveg mustot a tokaj hegyaljai szüretről. A boltos néni utánam kiabált: Ne add fel!

Úgy érzem, hogy itt helyben, a pályán belül mindenki drukkol nekem, hogy egy csapat legyünk…