Az az érzés, amikor a nyílt tengerben úszok. Mélyre merülök,  egy levegővel. Mélyen vagyok. Az agyamban az jár lesz-e elég levegőm feljönni. Egy nem ismert trauma hátramaradt félelmei ezek. A születésemé. Amikor a sósvízből feltörök, mint az élet. A levegőm épp, hogy kitartott. Feljutok a víz felszínére. A Nap süt. Körbenézek. Kékség, csend. Egyensúly. Mosolygok. Köszönöm!- elmormolom az orrom alatt. Kiúszok a szárazföldre, a partra, ahol várnak már rám. Ahogy kiérek a partra a vállamra törölközőt terítenek.

Elhagyom a partot, hogy felfedezzek valamit magamból. Mélyre merülök, remegek, félek. Aztán feltörök. Amikor felszínre jövök az a szabadság, az a bizalom. Az a béke, és a parton mindig várnak. Mindig vár valaki.

Ha az életemet ezzel a hasonlattal kellene leírni. Akkor most úszok ki a part felé. Zavarban vagyok. Észreveszem, hogy emberek néznek rám. A tekintetük gyanakvóvá tesz. Mi az, amit ők látnak és én nem?

Félelem. Sebezhetőség.

Nem teszem ki az érzéseimet a nagy világ elé. Mégis ezt teszem, most is ezt teszem. Aztán majd jönnek a kommentelők, hogy így csináld vagy úgy csináld. Kritika.  Nekem nem kell megmondani, hogy hogy csináljam. Mert én legalább csinálom. Legalább olyan őszinte vagyok veled, mint amilyen őszinte vagyok magamhoz. Ha kérdezel.

Ha nem kérdezel inkább hallgatok. Most már többet hallgatok, mint valaha. A csönd a barátom. A csönben ott van a lehetőség, olyasmi , mint az ürességben. Megtölthető. Különben is, sosincs igazán csend. Körülöttünk zaj, körülöttünk fény szennyezés, körülöttünk szemét. Ebben a káoszban megtalálni a csöndet, a rendet, a sötétséget, az kihívás. Ebben a káoszban lemerülni a vízbe, és feljönni, az bátorság. Itt jelen lenni , az ÉLET.

Ha élsz sebezhetővé válsz, ha még kiteszed az érzéseidet, azt mondják túl érzelmes vagy, túl érzékeny. Túl sok. Közben legbelül egy kontradiktív érzés kapar, hogy „nem vagyok elég”. Ezt látod mindenhol. Azért nem szeretnek, mert nem vagyok elég. Közben meg, érdekel? Szerinted érdekel? Abban a pillanatban amikor elengedtem ezt a „mindenkinek megfeleni” görcsöt, mindenki más közelebb akar tudni magához.

Szerinted valakit is igazán érdekel, hogy mi van veled? Nem, nem barátom amíg nem szánnak időt a „barátaid” arra, hogy leüljenek veled- telefonok és minden nélkül- beszélgetni. Addig senkit, semmi más nem érdekel, csak saját maga. A párod szeret? Honnan tudod? Honnan tudja, hogy szeret? Hisz itt volt az idő megházasodni, pont te voltál a biztonságos választása… a 30.ik születésnapod előtt. De ismered a félelmeit? Ki tudsz rajzolni egy csillagképet a hátán lévő anyajegyekből? Tudod milyen könyveket olvas? Jah, hogy nem olvas…

És most ítélkezem. Pedig kötöttem egy alkut magammal, hogy rajtakapom magam ítélkezés közben. Akkor kezdem előről. Képzeld el: A barátaidat érdekli mi van veled. Felhívnak szombat reggel. Felhívnak! És meghívnak reggelizni. Te veszel virágot és elmész a reggelire. Jót beszélgettek, tavasz van. Nevettek. Gazdagnak érzed magad. Ettől érzed magad gazdagnak. Elköszönsz, és a táskádban a kocsi kulcs után kutatsz, és ott egy könyv. A szerelmed könyvét leemelted az éjjeli szekrényről. Meg van benne jelölve egy-két gondolat. Beleolvasol.

„Nincs semmi nemes abban, hogy a társad fölé emelkedsz; az igazán nemes tett az, ha saját korábbi éned fölé emelkedsz.”

Aláhúzva. Elmosolyogsz, mert azt is szereted, hogy Hemingwayt olvas.