Ma valami nagyon bensőséges dologra szántam el magam. Valami rendkivüli dolog lakozik a szívemben, és azt sem tudom, hol kezdjem, hogy megosszam ezt Veletek.
Ma amikor mindenki a koronavírusról beszél, és ezek a hírek behálóznak bennünket, félelmet gyártva bennünk, körülöttünk, addig nem esik szó arról, hogy a jobboldali patriarchális politikai élet több szinten húzza le a bőrt rólunk.
Amikor a patriarchális szót használom, nem férfi gyülölő vagyok, mert férfi társaim, a maszkulin energia épp úgy áldozatául esik ennek a kirekesztettségnek. Annak az érzésnek, hogy perifériára kerültünk, nem tartozunk sehova, nem vagyunk elég jók, boldogságot keresünk legrejetettebb helyeken. A patriarchális rendszer egy ego dominancia, pénzközpontúság, hatalomvágy. Hamis úr. Mérgező érték. Sajnálom, de ez van, méregző és azért hivatott színre lépni, hogy koronavírussal és egyéb módon pusztítsa azt a réteget, aki felemelte oda, ahol van. Például, az élelmiszer ipar, Coca-cola, gyógyszeripar, és sorolhatnám. Szóval amikor kipakoljátok a Teszkót akkor figyeljetek, hogy a pénz kinek a zsebébe landol, és lehet éppen egy újabb biológiai fegyver gyártását finanszírozzátok közvetve…. Nem ítélkezek, megfigyelek csupán.
Most pedig a Nőnap. A nő nap. Uruguay, Montevideo. A megelőző bejegyzéseim egyikében írtam Nektek arról, hogy micsoda utópia ez az ország, hogy haza találtam, de akkor még nem gondoltam, hogy a hasonlóság több lesz, mint gondolnám.
Az előző cikkem megírása óta kormányváltás történt Uruguayban, az utcákat ellepték a rendőrök, fegyveres katonák, egy hét alatt, két hét alatt újabb adókat mértek a gázoljara és az élelmiszerre. Két héttel az új állam megalakulása után.
Nagyon gyors. Tudni kell, hogy Uruguay, Braziliával határos, ha követjük a Világ híreket, koronavíruson túl is, akkor tudhatjuk, hogy micsoda feszültséget okozhat ez a szomszédság , egy jobboldali kormányvezetésben. Ez itt nem Európa, nincs Európai Unió, ami bárkit is megvédene bármitől. Itt az utca törvényei uralkodnak, keményen. Dél-Amerikában vagyunk: Venezuela, Columbia, Chile, Brazilíia, mindenhol ellepte az utcákat a milícia, és ez azt jelenti, hogy fegyveres erők vannak az utcán, és ezek az emberek nem félnek használni az AK-t.
Én azért ennél pozitívabb vagyok, remélek, idealista vagyok, álmodozó, pacifista, nő… nem tudom. De szerintem ebből már elég. Annyira fáradtak vagyunk ebbe a kivülről jövő nyomásba, annyira fáradt a lelkünk,az összegömbölyödéstől, hogy azt mondom ELÉG.
Tegnap valami csodálatos dolog történt, Uruguay utcáit tömegével, ezrével, tízezrével lepték el a lila ruhás nők, felvonultunk.
MI, NŐK! A békéért, a szabadságért, az igazságért, a békéért, a szolidarításért, az együttérzésért, a szeretetért.
Valami ellen: A családon belüli erőszak ellen.
Kiállva amellett, hogy egy nő is lehet karriersita, üzletasszony, lehetünk szépek, okosak is egyben.
A testünk nem játéka többé senki szexuális fantáziájának, a melltartó egy f@&@{}ság…. A testem az én templomom, nem követem az Instagram diktálta divatot, nem akarok folyton boldog lenni. Ha kiállok az igazamért, nem vagyok bonyolult. Ha túl sokat gondolkozom, azt azért teszem, mert az elmémet ezért „kaptam”. Ha kócos a hajam az is jó, ha futok akkor még jobb.
Ha gangszta rappet hallgatok jóga után, az is tök jó, ha a focimeccset nagyobb odafigyeléssel nézem az szexy, ha politikáról beszélek a véleményem számít. Ha a barátaimmal vagyok káromkodhatok, vagy akkor ha odacsukom az ujjam a kocsiajtóhoz. Bármit megthetek, amit egy férfi, és egy igazi férfi rám néz és értékeli ezt. Abban a pillanatban, amikor mi nők kivívjuk egy férfi, vagy a férfi társadalom tiszteletét, már nincs szükségünk figyelemfelhívásra. Ezt Nektek, tesvéreim!
Legutóbbi hozzászólások