Van egy átlag kedd, átszervezem a horvátországi utazásomat, hogy egy ismerőssel megigyak egy sört a kedvenc helyemen.
A fejemben zajló belső monológ: Miért nem jövök erre a helyre gyakrabban naplementekor? Milyen fehér a cipője. Fura ez az elektromos cigi. Hallgatom, amit mond. Beszélünk üzletről, családról, tervekről. Semmi flört. Távolság. Én inkább szakadéknak mondanám. Aztán hallgatom, hogy az exnemcsajárólhanemmennyasszonyáról beszél. Leállítom. Hogy nem érdekel. Megsértődik. Menjünk haza… elmagyarázom, megérti. Távolság nő. Nem ez az első alkalom. Uruguayban ugyanezeket a sztorikat, ugyanebben a forgatókönyvben,ugyanígy végighallgattam. És nemcsak ott. Mindenhol. Izraletől kezdve. Minden egyes állomásoN. Karmával kezdek beszélgetni. Hogy ez mi? Valami gyógyító központ? Mi vagyok én ezeknek az embereknek az életébe? Valami búfelejtő reménysugár? Vagy egy játék?
„de hát szeretem”-mondja. Ha szemöldökömet fel lehetett volna húzni a fejtetőmig úgy, hogy azt a napszemüveg eltakarja akkor megtettem volna.
Szeretetről beszéltek? Szerelemről? Nekem?
A következő pillanatban egy nagyon gyönyörű nő a barátnőjével megjelent az asztalunknál: amilyen szép olyan hülye. a NEMAZEXCSAJAHANEMAZEXMENNYASSZONYA a valóságban, életnagyságban. Ott állt. Nézem hol a kamera? Hol a Mónika? ( A Showhoz.)
És akkor már éreztem: ahogy a bennem felépült hatalmas elefánt csont torony leszakad: hátradőltem. És hallgattam. A csaj az arcomba tolta a kibaszott nagy eljegyzési gyűrűjét, vagy nem tudom mi volt az, mert én úgy tudtam, hogy nemazexcsajahanemazexmannyasszonya.
És arra gondoltam, hogy drágám semmi esetre sem ebben a gyémánt gyűrűbe mérik az értékedet. De senkiét se. Itt már nem tudtam kit sajnáljak jobban őt, a pasit, magamat, a jogász barátnőjét aki elrángatott magával a kedvenc helyemre, hogy beletrollkodjanak az ártatlannak tűnő majdnembiznisz sörözésbe. Mert amúgy a pasik így csinálják, nem? Elmennek sörözni, és pont ugyanezekről a dolgokról beszélnek.
Annyira mélyen belehúzott ez a sztori két ember privát szférájába, hogy igazából nekem hányingerem van.Még most is. De nemcsak ettől, hanem a jelenségtől, mert nem egyedi.
Nem azért tanultam, nem azért dolgoztam, hogy az én értékemet egy pasi, vagy egy gyémánt gyűrű határozza meg. És szégyellem magam azért, ha a nők ezzel azonosítják magukat. Mert pont ezért, és pont így tartja fenn magát a patriarchális társadalom. És ezért szenved mindegyik fél. Mert megy a kamu profil, a kamuszerelem, az Insta, a Tik Tok, a FLICKFLOKK…
Erre a 10 éves diákom azt mondaná : ” dehát levadászták.”
A 16 éves meg azt mondaná: Toxikus kapcsolat.
És a férfiakat is sajnálom. Tényleg sajnálom. Mert olyan alacsony materalista szinten rezegnek, hogy én nagyon drukkolok nekik, hogy megérkezzenek a szív terébe. Találják meg a boldogságukat és lássák meg a pillanatot. Ebbe a pillanatba többször is belemászott a nemazexcsajahanemazexmennyasszonya.
És érzem a fájdalmukat. Mindegyikét. De ez senkit nem jogosít fel arra, hogy a „Gyémántrékák” belemocskoljanak bárkinek is a lelkibékéjébe.
A pasik meg? Ti mit hisztek? Hogy a csillogószemű Szilizsuzsi majd feldobja a keddeteket, mert a hétfő ugye a nemazexcsajomhanemazexmennyasszonyomé. ( Ez is kiderült. )
Drágáim sok boldogságot Nektek, hívjatok meg a lagziba, mondok valami jó beszédet …
Aztán visszamegyek a dzsungelbe….
Legutóbbi hozzászólások