Piros alapon kétfejű fekete sas lebeg az albán zászlón. A piros automatikusan nagyon sok érzést indukált bennem. Többnyire a nyugati társadalmak által az albánok maffiozó voltjára utalva. Holywood sem segített a Taken c. filmmel, hogy az emberek kicsit zűrösnek, félelmetesnek ítéljék meg az albánokat.
Londonban sok albánnal lógtunk együtt. Első főnököm Tony egy olasz pizzériában, albán volt. Mindig nagyon normális volt, tisztelettel viseltetett felém. Kedvenc helyem Kingstonban a Barcadia volt, ahova táncolni jártunk, többek között akkor is ott voltam, amikor meghalt Micheal Jackson, és fergeteges party kerekedett Jacko best of-ból.
A barátaim, mindig fogták a fejüket, amikor megindultunk szombat este: „Na ne már, megint a Bracadia?!”
Abban a hatalmas városban sokszor érezheti egyedül magát az ember ( lánya). Megtörtént, hogy rohantam a richmondi vasutállómásra, és ott megláttam Edi ( albán) barátomat 4 társával az állomás melletti kávézóban, és oda füttyentett nekem, hogy menjek igyak meg velük egy kávét. Volt ebben a mi kapcsolatainkban egyfajta Balkán- kelet-európai együttműködés.
Máltán két albánnal egy szerbbel, és két portugállal ültem egy asztalnál, ahol az albánok ragaszkodtak ahhoz, hogy megtanítanak pókerezni, hajnali 1-kor már veszekedtek velem, hogy nekem is pénzzel kell játszanom. 🙂
Ennyi.
Szóval ezekből a tapasztalatokból kiindulva nekivágtam Albániának egyedül. Volt , akit hívtam. Nem jött. Elfogadtam. Szóval az egész út simán ment: Nagyon simán, az albán oldalon nettó 2 azaz két perc alatt kiértem a reptérről, semmi azaz semmi útlevél ellenőrzés nem volt. Egy kopottas táblára, ki volt írva: bus, majd nyíllal egy irányba mutatott a buszokhoz, ahol volt 4 darab minibusz. Minden simán ment. Az egész ország vibrál, mozog, hangos, könnyű. Hatalmas autók Tiranában, a német autók legújabbjai, mindegyik benzines, a 2 euros benzinárak mellett. És a taxi baromi olcsó. ( amit nem is értek.) De ugyanannyit fizettem a taxira mint pl Dubaiban.
Az emberek gyönyörűek, jól öltözöttek, az ételek isteniek és összehasonlítva a magyar árakhoz, fele annyiba kerülnek. Tirana felkerült a kedvenc városaim listájára Montevideo elé. Vibrál, lüktet az egész.
10 napot töltöttem az ország déli részén, Sarandán, közvetlenül Corfu szomszédságában. Az összes pincér el kezdett követni az Instagramon, és mérhetetlen mennyiségü tiszteletet kaptam az emberektől, amiért nőként egyedül utazom. Sarandán összeismerkedtem egy amerikai-kínai nővel, akivel gyakran együtt vacsoráztunk, és a teraszon naplementét nézve beszélgettünk a teljes jelenlétről és utazásainkról.
Összességében az egész ország olyan hatással volt rám, hogy nagyon otthonosan éreztem magam benne, és bár 14 napon keresztül egyedül utazgattam, sosem éreztem magam magányosan. Azokkal az emberekkel akikkel kapcsolódtam egyből megértettük egymást, nem kellett magyarázkodnom, hogy hol a férjem, stb. Egyszerűen csak volt egy önfeledt kapcsolódás. Fantasztikus Airbnb-kben laktam, az éttermek egyszerűen csodásak, cuki kis kávézók, kocsmák, a vendéglátás pedig olyan, amit soha, sehol nem tapasztaltam még a Világban.
Albánia rabul ejtette a szívemet, biztosan visszajövök.
Falemenderit, kétfejű sas!
Legutóbbi hozzászólások