Csend van bennem, a gyász által okozott ürességet elfogadással töltöm meg. Nem konvencionális. Kuriozum. Már majdnem elhiszem. Egy magasabb cél érdekében, egy -a saját magam küldetésén- veszek részt. Annyira szabadnak érzem magam, hogy semmi esetre sem gondolom, hogy bármiféle dobozba tuszkolás hatna rám, vagy törvény, vagy elvárás. Ennek az érzésnek a másik oldalán még bűntudat lapozik. Csöndesebb vagyok. Péntek. El kell mennem Egészségbiztosítást csináltatni Montevideo-ba, mindez a letelepedésimhez kell. Nagyon sok papír munka, utána járás, nehézség, innen oda küldenek-onnan ide. Pecsét, fordítás, peso, peso… Nem értem teljesen ki-mit akar pontosan, de már sokkal jobban beszélek, mint fél éve.
Szóval orvosi kivizsgálás, teljes körü, minden rendben, rendszeren átmenni. Visszajönni, nincs meg az igazolás. Gyere vissza máskor, újabb egy hét, újabb összeg peso, újabb fáradság. Nem akarom. Van más megoldás?Talán megtalálom.
Uh, beszereztem az összes papírt, igazolást, befizettem az összes pénzt, megjelentem az összes címen időben, bediktáltam az adataimat. Hány rendszerbe akarok még beépülni? Valami csak visz, visz előre. El se tudnám magyarázni a lépéseket, olyan összetett minden, olyan hosszú volt az út, hogy pontosan azt sem tudom, hogy hol kezdtem. Az a lényeg, már látom a hegy csúcsát.
Szóval a jól megérdemelt ebéd. A Montevideo Portban, mert mindig is akartam itt egy jó halat enni, de a karantén alatt zárva volt minden. Majd ma, egy pohár fehérborral, a nap hala. A szomszédos asztalnál hárman ültek, érzetem az energiát. A nap sütött körülöttem. Rágyújtott a férfi. Akivel megelőzőleg- a mosdóval visszajövet- találkozott a tekintetünk. Egy másdopercre. Az az egy másodperc az élet. Ahogy belekortyoltam a pohár fehér borba, megszólítottam. Spanyolul kértem tőle 1 szál cigit. A világoskék szeme, ősz hosszabb göndör fürtjei, volt hogy a homlokába estek, mosolyogva rámnéz. Beszélhetsz angolul is. Elmondtam a mondanivalómat angolul. Tudna -e adni nekem egy szál cigit? Megkinált. Majd belekezdtünk, a közepébe, gyorsan a nevét és az asztaltársaságát mutatta be. Vele volt a 25 éves fia, aki szintén egy gyönyörű ember, és egy barátjuk, Lucia. Lucia töltött nekem egy pohár pezsgőt, mire a kékszemű férfi megkérte, hogy csatlakozzak asztalukhoz. Belekezdtünk egy mély beszélgetésbe, egzisztenciális válságról, kapcsolatokról, jelenről, múltról jövőről. A kékszemű egy zeneszerő. És a kedvence Kodály. Szóval beszéltünk Kodályról és Bartókról, és mondtam, hogy nekem Bartók túl sok… Ő meg mondta, hogy legyen más a szándékom, akarjam megérteni őt.
Aztán a történetemhez kanyarodtunk. Elmondtam, hogy az erdőben élek. Itt is és otthon is Magyarországon. Elmondtam, hogy nem megyek már senkihez, csak ha hívnak és szívesen fogadok embereket az életembe… Délután 2 óra volt, lekésték a buszukat, ami Punta del DIablo-ba vitte volna őket. Töltsük együtt ezt a napot, mondta a kékszemű. Így négyen… így kezdődött a 24 órás küldetésünk. Amikor is elmentünk a kórházba, ahol megkaptam a TB kártyámat, így 4 en, Lucia vezetett Montevideo utcáin, mint ahogy én szoktam vezetni Budapest utcáin, kivágodott, bevágodott…és ott voltunk időben. Újabb üveg Proseccot vettünk, kiültünk a teraszra, nézni a Naplementét Montevideo és a kikötő felett. Lefeküdtem aludni, csak 1 órára, de 4 lett belőle, aztán elmentünk táncolni, egy tango helyre, egy rom kocsmába… és az éjszaka így vitt minket magával, teljes áramlásban…
Legutóbbi hozzászólások