Legnagyobb kihívást a fókusz hiánya okozza számomra. Könnyen elvonja a figyelmemet bármi. Innék egy kávét, bejött a kutya a szobába, válaszoljak a Whatsapp üzenetre, írjak egy e-mailt. Hatalmas energiával ébredek, jógázok, biciklizek már reggel, töltöm magam. A nap végére, azonban kidőlök. Úgy érzem nem haladtam megfelelően a projektjeimmel, hulla fáradt vagyok, csak egy epizódot megnézek a Netflixen a sorozatomból, és egy másikat is. Lekapcsolok mindent és alszok. Reggel felébredek, kezdem előről, 6-8 órát töltök minimum a laptop előtt.
Közben meg manifesztálnám a csodálatos jövőt, de a meditálásaim rövidülnek, gyorsan befejezem, hogy mehessek dolgozni, vagy csináljak valamit, amitől jobban érzem magam.
A telefont nem használom, ha találkozok valakivel. Aztán összenézünk: Mit csináljunk? Mintha a technológia korában újra fel kellene fedezni, a „csak lenni képességét.” El kezdtem olvasni mostanában, olvasni jó. Már egyedül megtanultam megtölteni a napjaimat jelentőségteljes tevékenységekkel. Nem ciki egyedül elmennem ebédelni, vagy pizzázni, piknikezni vagy jógázni. Jól érzem magam. Úgy érzem, mások frusztrációja, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni, és úgy érzik, hogy szórakoztatniuk kell engem kihat rám. Ugyanakkor nagyon fantáziátlanok lettünk felnőtt korunkra. Valljuk be.
Ahol a fókusz ott az energia. A Mérleg időszakában vagyunk minden a harmóniáról szól. Már egyre kevesebbet nézem a magyar híreket, nem tudok mit csinálni 12 000 kmről a budapesti lakásban felejtett fikusszal. Nem tudom, és nem akarom az energiámat ennyire szétszorni. El sem tudja képzelni senki, hogy micsoda kihívást jelent egyszerre két helyen lenni. Én ezt választottam, most itt leszek jelen. A telefonomon pontosan be van állítva mikor kell kikapcsolnom a laptopot, a telefont este 18:00-kor már repülőgép módba teszem, és csak másnap reggel 8-kor kapcsolom be.
Kiszakadok.
A jelenlét a kilépés a mátrixból. Nem elég tudni, nem elég érezni. Tényleg oda kell figyelni. Hogy ne add az idődet az ördögnek. Hanem a saját magad belső Világát emeld.
Senki nem tudhatja igazán kicsoda is valójában, addig amíg nem találkozik mélységeiben önmagával. A pirulák kapkodása, csak a tüneteket enyhíti, a belső átalakulás a lélek szintjén működik, amikor találkozol a saját mélységeiddel. A démonokkal? Igen. A félelmekkel? Igen. Ha őszinte vagy magadhoz. Ha megengeded, hogy tombolj, sírj, ha megérzed, hogy ez most nagyon gáz. Hogy én most nagyon gáz vagyok. Ha túl jutottál ezen az egészen akkor viszont elengeded. De nem hagyod, és nem hagyhatod, hogy mások átlépjéj azokat a határaidat, amelyet te szabtál, hogy védd a saját energia meződet. Mert ez az önszeretet. Tudom , hallom, a klienseim, a barátaim mesélik, hogy széthúzás van. Káosz. De a káoszban, csak egy atomnak kell felvennie, egy irányt, a többi beáll mögé és követi. És én az igazság mellett állok ki, nem engedem, hogy az értékrendem tárgyalás alapját képezze. Teszem a dolgom, csinálom, amiben hiszek. Bevallom, ha épp rossz napom van, vagy ha nem figyeltem. Elmondom, hogy „nem tudom” a választ a kérdésre. Bocsánatot kérek, ha megbántok valakit. Teszem, ami helyes. Amit a helyzet megkíván. De amikor mások rám erőltetik az akaratukat, vagy anélkül rendelkeznek a dolgaim felett, hogy engedélyt kérnének. Akkor felszólalok. Mert ez nem helyes. Családon belül is kell, hogy legyenek határok. Az egyén maga kell, hogy beszabályozza, és nekünk kötelességünk tiszteletben tartani mások és a saját magunk határait is. Mert a határokon belül, ott van az egyén, a fókuszával. Ahol teremthet, ahol dolgozhat. Ha te nem találod meg magadban ezt, nem teheted meg , hogy mások határát átlépve nyerj legitimitást a saját magad identitásához. Mert ezért te nem dolgoztál meg. Ezért hát azt mondom, mindenki tegye csak a dolgát. Vannak pszichológusok, online coachok. Itt vagyok én is, aki ebben a témában dolgozok a diákjaimmal és a klienseimmel. Fektess be magadba, és ne told rá a frusztrációidat, a félelmeidet a körülötted lévőkre. Sőt még egy jó hír, kommunikálhatod is, ha az adott pillanatban nem oké valami. De ez nem a másik ember felelősége. Évekkel ezelőtt szerelmes voltam. Úgy érzetem az érzelmeim nem ugyanazon a módon vannak viszonozva, ahogy azt elvártam volna. ( Elvárás. Tudom. Évekkel ezelőtt volt.) Akkor az a férfi azt mondta nekem: „Ha gondod van velem, az nem az én gondom.” Nagyon kiakadtam ezen a visszajelzésen. Aztán mára már megértettem. Hogy való igaz. Az én saját félelmeimet vetítettem ki rá, a helyzetre. Félelmeimet a visszautasítottságtól. Most már hálás vagyok. Köszönöm. Az elmúlt négy napban a múlt történetei visszaköszöntek és bizony kizökkentettek abból, amit megtaláltam. ( Azalatt az idő alatt, míg Magyarországon tombolt a nyár, én bizony a téli mélységeket éltem meg.) Tudom, min mentek most keresztül. Érzem. Nagyon mély. És nagyon erős, de az átalalkulás túl oldalán csodák lesznek.
Legutóbbi hozzászólások