Tegnap hajnalban letekertem a tengerpartra. Két okból: kellett a mozgás, és kellett a természet. Hallanom, látnom kellett az óceán morajlását. A partra vezető úton két nagyobb útkereszteződés van. Az első a legselegnagyobb. 123 másodpercet kell várni, hogy a piros lémpa zöldre váltson. 123 másodperc ” szocializáció.” Minden egyes alkalommal, amikor megállok ennél az útkereszteződésnél, jön valaki robogóval, vagy egy tanítványom, vagy egy taxis, vagy csak random emberek, akik szóba elegyednek velem. Tegnap is így volt. Két férfi, egy robogón. Kérdezték honnan jöttem, amikor mondtam, hogy Magyarországról… ” OOOOO! Hungary!” Mintha csak a Világ közepe lenne Magyarország, és tutira tudnák hol van.

Zavarban voltam, molyogotam. Mindenesetre fenntartottuk az alap beszélgetést. Mennyi ideig maradok? HOva megyek? blabla… Aztán 3….2….1… zöldre váltott a lámpa, és egy Goodbye helyett ezt hallottam: “I love you!” Woow, 123 másodperc alatt sikerült kicsikarnom egy I love yout, nem egy, hanem kettő férfiből. Érdekes.

Érdekes mennyivel könnyebben mondom ki I love you!- angolul. Mint “Szeretlek” magyarul. Érdekes, hogy többször mondtam ki életem során, hogy I love you, mint azt, hogy szeretlek. Érdekes, hogy angolul szabadabban beszélek a szeretet érzéséről, mint magyarul. Mintha magyarul nem lehetne szeretni. Magyarul nem mondom, egy barátomnak se, vagyis ritkán: hogy “szeretlek.” Talán 10 évvel ezelőtt mondtam ki utoljára egy kapcsolatban, hogy szeretlek.

Ha angolul mondom, könnyebb. De valahogy túl könnyű. Az is lehet, hogy angolul nem szeretek igazán? Hogy az igazi szeretetet és szerelmet magyarul élem meg?

Így indult a napom.

A tengerpartra érve leültem egy étterem egyik asztalához. Korán volt, reggel 7. Csak néztem a hullámokat, és a halászokat ahogy a facsónakokba pakolják a hálójukat. Mélységes tisztelet és alázat, amit a munkájukért tesznek. Magával ragadott a pillanat és a tökéletesség, amit megéltem. Valahogy tiszta volt minden, és nyugodt. A gondolataim is.

Hazafele beugrottam a kávézóba, ahova szoktam járni, ahol szó nélkül úgy hozzák ki a kávémat, ahogy szeretem. Paulo Coelho Hippie című könyvét olvasom. Van egy szerződésem magammal. Mostantól semmit: azaz semmit nem vehetek magamnak, ami nem étel vagy élmény.) Azon van a hangsúly, hogy 20 kg cipelhetek összesen, és nehezen válok meg dolgoktól, ezért újakat nem vehetek. A Coelho könyvet Grace-től, az amerikai kolléganőmtől kaptam kölcsön. Túl gyorsan olvasom… Be kell osztanom, hogy maradjon még a hétvégre is a könyvből. A saját magammal kötött szerződést pedig gyakran megszegem. “Csak még ezt” Vagy csak még azt.- címszóval. Vissza kell vennem a vágyaimból.

Ahogy hazaértem nyitva hagytam ajtót, ablakot, terasz ajtót. Fényt, és levegőt engedtem be az apartmanomba, aztán az amerikai főbérlőm kopoktatott. Christian. (Mindig Christian Grey jut eszembe róla A szürke ötven árnyalatából.) Nah mindegy ez egy másik sztori. Szóval meglepődtem. Vagy 1 órán keresztül beszélgettünk Trumpról, Kolombuszról, vallásról, Istenről, Tesláról, halálról, műanyagújrafelhasznosításról, Eisenhower-ről… Aztán rohantam órát tartani.

Este Grace-el vacsoráztam. Aki, hogyhogy nem a szakításáról és az ex pasijáról mesélt. Egész vacsora alatt. Kedvelem Grace-t, mert őszinte, és hálás. Valószínű most szomorú. Valószínű ha nem lenne szomorú ő is megkérdezné mi van velem. Valószínű.