Szilveszter előtt moziba mentem Aranyékkal. Aranyék egy házaspár. Az egyik pozitív minta az életemben, a szimbiózis miatt, ami kettőjük között van. Imádom őket, mert mindig megváltjuk a Világot egy-egy találkozás során. Szóval a mozi. Művész Mozi, Teljesen idegenek. Az olasz film, amelyben 7 barát együtt vacsorázik. 3 pár és egy egyedülálló pasi. Elkezdenek egy játékot: a vacsora alatt beérkező sms-eket, whatsapp üzeneteket hangosan kell felolvasniuk, és a telefont, ha felveszik ki kell hangosítaniuk. A film végére kiderül, hogy mindenkinek kettős élete van: egy offline és egy online.
Mondom, december 30-án láttam a filmet és most is ezen agyalok. Mennyire elszabadultunk, mennyire elengedtük a jelen pillanatot, és mennyire kiszakadtunk a valóságból. A legdurvább a kínos csend volt a moziban, miután vége lett a filmnek. A párok tagjai egyből a telefonjukat nézték. Hhhhh! Fejcsóválva mentem ki a moziból. Keserédes hangulatban. Az előző teóriáim és ideológiám helytálló: Ennek örültem is meg nem is. Tessék. Még film is készült belőle.
Az elmúlt 1 évben az alábbi tapasztalataim voltak a telefonommal: Tavaly januárban Sri Lankán egyszer csak ketté vált a telefonom. Az eleje és a hátulja. Ebben a kettészakadásban használtam júliusig. Úgy, hogy össze volt cellukszozva a két oldala, és az érintő képernyő alá, a táskámban lévő dohány darabkák becsúsztak és önálló életre keltek. Egyéniséget alkotva ezzel a törött ámbár annál okosabb telefonomnak. És szerettem! Imádtam! Központi téma volt, hogy : ” Hát ezzel a telefonnal meg mi történt?”- Mindig amikor kitettem az asztalra. Mi történt? Véletlenül földhöz vágtam Sri Lankán január 20-án, azóta összeragasztottam. „És mik ezek a dohány darabok? Te cigizel?” Nem, nem cigizek csak a katalán feminizmus elragad néha néha, olyankor tekerek egy cigit magamnak, és megváltom a világot egy pohár bor társaságában. A telefonom lett a névjegyem. Volt beszédtéma, csak azért mert a telefonom adaptálódott az életvitelemhez. És ez csupán csak mindaz, ami külsejét illeti.
Ha belenéznél… Na, akkor aztán tanúja lennél egy érzelmi hullámvasútnak. Valószínű ezt már a telóm se bírta és tönkrement. Júliustól szeptemberig okos telefon nélkül voltam. És túléltem? Igen! Kapcsolódtam a valósággal.Újra normális életem lett, mint anno gyerekkoromban volt: Megtanultam sakkozni, jengaztam esténként, olvastam és tartalmas beszélgetéseket folytattam, vendégségekbe jártam, és embereket hívtam meg magamhoz. Nos, ezt a szokást nem fogom felhagyni a jövőben sem: sőt újévi fogadalmam, hogy minimum havonta egyszer vacsora partyt rendezek a lakásomban.
A telefonomat közben megjavították, mert még mindig ellenkeztem a kapitalista ideológia ellen, miszerint ha valami elromlott cseréld le. Igen ám, de ahogy elromlott, és megjavították- ennek a momentumnak is lélektani jelentősége van, de inkább nem térnék ki rá, mert egyrészt az már belemagyarázás lenne, másrészt pedig titok- hiba lépett fel. Szóval a halott telefonom életre kelt, egy aprócska szépséghibával: csak kihangosítva lehetett rajta beszélni. Ettől fogva nem voltak Titkaim igazából, nem is igen vettem fel, csak ha otthon voltam. Egy furcsa szintre lépett az okos telefonom, amit nem tudok bekategorizálni.
Most a -12 fokban kész: 88%-nál lemerül, szóval a minap beszaladtam a Vodafone-ba, ahol az eladó fiúhoz rohantam, hogy: „Ki tudod cserélni a SIM kártyát?!” Ő rám nézett, majd a telefonra amit szorongattam a kezemben.Majd megint rám. Én meg arra gondoltam, Te Úristen ez a gyerek olyan fiatal, hogy azt se tudja mi ez, amit én ide behoztam neki. Majd végre megszólalt:” Úristen Nekem is van egy ilyen telóm, mennyire imádtam!” Uhh, megnyugodtam. Köszi élet! Köszi Vodafone! Hát igen, és az egészben az volt a legjobb,amikor bekapcsoltam: Képeket, és üzeneteket találtam a múltamból. Egy baráti mosoly ült az arcomra és gondoltam: „Hello!”
Az életem olyan irányban halad, hogy szintet kell lépnem, elengedem az összes múltat, az összes telefonnal, és elmentett üzenettel együtt. Az új életem, új szereplője, az új telefonom lesz, amivel a születésnapomtól kezdve kezdjük majd történetünket. Addigra kész leszek, addig kell a lefutási idő, a gyász.
Visszatérve a filmhez: a témát bevittem a nyelvórámra is. Két mérnöknek tartottam órát, szerda reggel korán. Az egyikük ambiciózus 26 éves, a másik tanítványom pedig nyugdíj előtt áll, szintén mérnök. A Műegyetemen is szokott órát adni. Kíváncsi voltam a véleményükre, két férfi, két mérnök… két az enyémtől teljesen külön világ. És talán mégsem. A válaszok is inkább megleptek. Az őszinteségük főként. A fiatal fiú azt mondta, ha hív valaki telefonon- a barátaim vagy a szüleim- akkor kimegyek a szobából, ahol a barátnőm van.
A nyugdíj előtt álló tanítványom: „Kell egy kis titok az ember életében! A párok életében, kell hogy legyen valami amit nem tudsz a másikról.”
Mindkét esetben, mindketten egyetértettek abban, hogy a bizalom építésével más eredményt érhetünk el akkor, ha kimegyünk a szobából, ha beszélünk valamelyik családtagunkkal. Hisz akkor az sokkal inkább az udvariasság, a tisztelet jele.
Abban az esetben, ha bízol a másikban, és van egy kis titok az életetekben az csak fűszere a hétköznapjaitoknak. Különben is minden egyes ember, minden egyes személyiség összetett, ha valaki elköteleződik a másik iránt, elfogadja azt az utat, ami ahhoz vezet, hogy a másikat megismerje…
Legutóbbi hozzászólások